Előszó
Sziasztok!
Tudom,hogy már nagyon régen volt bármi is itt a My Paradise-on,de most kárpótlásul egy novellát hoztam nektek,ami a rokokó korszakban játszódik.
Jó olvasást! A véleményeiteket írjátok meg kommentben.Hideg-meleg jöhet!
XOXO Moonlight Princess
1780.április.26
Kilépett a nagy,díszes a "család" jó,sőt nagyon jó
anyagi helyzetéről tanúskodó házból. A díszes nagykaput izomból vágja be. Régen
az álma volt egy ilyenen ki-be járkálni,most meg könnyek tengere ered meg a
szeméből csupán a gondolatától. Nem időz sokat,elgyengülten átvág a hatalmas
udvaron a gyönyörű,szintén díszes kovácsoltvas kertkapuhoz. Kilép a telekről.
Nem gondol semmire,csak arra,hogy majd lesz valami vele abban a fürdőben,amit
az orvos felírt neki. Vajon érni fog a nagy semminél többet és vajon a hazatérése
után Charles mit fog mondani? Vagy tenni? Az erőszakot preferálja minden
esetben. Kivéve ha önmagáról van szó. Rose természetesen
annakidején reménykedett,hogy nem hozzá fogják feleségül adni,hanem ahhoz
a másik férfihez,az is gazdag,bár nem szereti,de akkoris jobb,mint Charles. Tulajdonképpen
senkit sem szeretett a férfiak közül. A
bálokon,az utcákon,de valójában mindenhol...a szép nőket nézte. Fehér
parókáikat,válluk ívét,fűzővel elvékonyított derekukat. Gondolataiban ott volt
mindegyikkel a baldachinos ágyban. Érezte puha,kifehérített bőrük simítását. A
szépségük elragadta,a szemeik tüze elhúzta őt egy kacskaringós labirintuson át
abba a világba,ami csak az övé,ahol nincs Charles,ahol nincs senki,csak ők,csak
ők ketten és senki más. A számára egyetlen és tökéletes ember. Valaki...a
távoli messzeségből,aki végig simítana sebein és suttogná neki az összes
szépséget,amit valaha hallani akart. Aki elfelejtetné a múltat s üde lenne,mint
egy csokor viola,amit frissen szedtek.A
nőket szerette és fölösleges lett volna okokat keresni ennek az esetleges
ellenkezőjéről. Nem voltak okok. Szilárdan ott élt benne a gondolat. Ezzel
feküdt,ezzel kelt. Egy férfivel kell együtt élnie,ráadásul egy olyannal,akit
gyűlöl és aki veri.
Rose
amint beszállt a gyönyörű hintójukba,fejét az ablaknak támasztotta. Kisöpörte a
fehér parókájáról a szemébe lógó egyik tincset,hogy utat engedjen könnyeinek.
Mostanában minden ok nélkül képes volt elkezdeni itatni az egereket. Lehunyta
szemét és visszagondolt az orvosával folytatott egy héttel ezelőtti
párbeszédre.
-Mrs.
Black...őszinte leszek magához!- Mondta a középkorú orvos. Kezdett egyre
zavartabb lenni.
-Hát…
jó...mi bajom van?- Tudakolta Rose őszinte érdeklődéssel és egy kevés
félelemmel,ha ez az orvos zavart lesz ott valami nagy baj van. Mindenre
felkészülve ajkait összeszorítva hallgatta az orvos mondandóját. Dr.Walker-re
kifejezetten jellemző volt a konyhanyelv előnyben részesítése,elkerülte a
latint és mindig úgy beszélt,hogy mindenki értse,műveltségi szintjétől
függetlenül. A környék legjobb orvosa volt 32 éve ellenére.
-Hölgyem,
maga rengeteget fogyott. Ha ez így megy tovább nagyon le fog gyengülni és
fogékonyabb lesz a betegségekre...akár egy kisebb dolog is halálos kimenetelű
lehet...ráadásul ez kezd anorexiába hajlani...khm...rendesen étkezik mindig?
-Nemigazán
van étvágyam...nehezemre esik...minden- Mondta ki a lány a varázsszót.
-Esetleg
depresszióval küzd?-Kérdezte Dr.Walkerr.
-Mondhatni...
-Tudom,hogy
semmi közöm a magánéletéhez,de rengeteg kék,zöld foltot látni magán.
-Eléggé
szoktak fájni- A beszélgetésükben csend követte a csendet. Mindketten ugyanarra
gondoltak. Tulajdonképpen Rose tudta,Walkerr meg sejtette,de nem mondhatta ki. Nem
mondhatta ki az igazságot,amit jól sejtett,tehát tudott. Jó orra van ennek az
embernek ilyen téren és Charles-ot is jól ismeri,tudja milyen. Sajnálta is Rose-t,amikor
megtudta,hogy ő lesz a felesége.
-Két
dolgot javaslok magának...-leült a székébe,kezét összekulcsolta,majd
folytatta-pihenjen...legalább egy hétig,majd keressen fel egy
pszichológust,akinek kiöntheti minden bánatát...A pihenés terén egy fürdőt
ajánlok. Engedje meg,hogy javasoljak egyet. -Elkezdett egy papíra írni hosszú
lúdtollával. Hosszas körmölés után felnézett a fiatal nőre.
-Beutaltam
az ország-véleményem szerint-legjobb fürdőjébe.
-Köszönöm
szépen!-Mosolyodott el Rose.
-Tetszeni
fog önnek!-Kiáltott fel vidáman az orvos,mintha teljesen elfelejtette
volna,hogy egy anorexia közeli állapotban lévő,depressziós emberrel beszél.
-És
még egy kérdés...hogy áll az itallal?-Tudakolta szemöldökét ráncolva.
-Nem
jól…-Mondta Rose,miközben a szoknyája esését tanulmányozva. Tudta,hogy az
utóbbi időben jó párszor berúgott,Charles legnagyobb „örömére”.A fiatal feleség legnagyobb
gyengéje ez volt;az ital. Férje a szemére is hányta:
-Gratulálok te hülye kurva! Igyál csak,idd el az agyad,másra
úgysem vagy jó!
A mondat ott volt a fejében. Újra és újra lejátszódott
benne,miközben az elsuhanó tájat nézte. Hirtelenjében rettegés fogta el,hogy vajon
elrejtette -e a verseit,amiket szomorú sorsáról írt. Ha Charles megtalálja
talán rájön,hogy mit is tesz azzal az emberrel akivel örök hűséget fogadott egy
évvel ezelőtt. Vicc. Sosem fog. A
gondolataitól felajzva egyre ingerültebb lett. Térde remegni kezdett és azon
kapta magát,hogy az ülést karmolja szét. Mostanában nem igazán tudja
szabályozni a kirohanásait. Az orvos szerint ezek normálisak ilyen lelkiállapot
mellet,de attól még voltak és az emberek félő pillantásait vívta ki ezzel.
Gyűlölte magát. Olyanná vált amivé soha nem akart és nem tehet ellene semmi.
Csak sodródik az árral,mint ahogy a Temze sodorja a gesztenyefa elsárgult
leveleit egy októberi délutánon. Fogait összeszorítja,tenyere izzad...
-Nyugalom...a
pokolra fog jutni...-suttogja magának.
-Ne
aggódj...egyszer megkapja...megdöglik...-Táplálja tovább gonosznak tűnő
gondolatait. Gyűlöli Charles-ot,konkrétan a létezéséért,gyűlöli a szüleit,mert
hozzáadták és keres valakit,alakit ebben a bűnös nagyvilágban,akit nem gyűlöl
majd,sőt szeret. Mindennél jobban.
Az
út hátralévő részében csak nézett ki a fejéből néhány könnycsepp kíséretében.
Még szerencse,hogy a sok pirosító a divat, így nem látszik meg,hogy a
három órás utat végigsírta. De mostmár mosolygott. Kilépve a díszes járműből
megcsapta orrát a tavaszi virágillatt és csak száját tátva,poggyászával lépdelt
előre,mosolyogva. Ez is ritka volt. Valójában csak összegezte az
eseményeket,előtérbe helyezve a legjobbat. Charles mentes egy hét. Egy boldog
hét. Ráadásul egy fűrdő. Sok szép nő fogja körülvenni,akikkel majd álmodhat
aztán csalódottan felocsúdhat.
A
fürdő előtt gyönyörű franciakert volt. Szökőkút,sövény,virágok. Minden a
tavaszról tanúskodott. A levegő megtelt a kétfajta virág illatával. Érdekes
módon csak rózsát és violát ültettek. A háttérben pedig egy vadrózsabokor volt
megfigyelhető. A lány elmosolyodott,ugyanis leánykori neve Rose Wild[1],gyakran
kapott megjegyzéseket a nevére és szerinte is szülei jópár felesen túl
voltak,amikor a nevét adták,de szerette. A valódi jelleméről
tanúskodott,arról a régi,boldog Rose-ról,aki mindig felmászott a fűzfára a
patakparton és jópárszor bele is esett a hideg vízbe,de csak nevetett...nevetett
mindenen. Az esőben sosem tartott feje fölé esernyőt,beleugrott az összes pocsolyába,összegyűjtötte
a gilisztákat és a békákat és napokig őrizte a házban. A nyári
délutánokon egy pokróccal a kezében kisétált az udvarra és
bejelentette,hogy kint tölti az éjszakát. Vagy az őszi délelőttök,amikor
minden,mérnöki pontossággal összesepert levélkupacba beleugrott vagy amikor az
imádott fehér macskájával felmásztak a háztetőre. Az is hol van már...És
mindezt 17 éves koráig. Ekkor mondták neki,hogy itt az ideje annak,hogy
megkomolyodjon egy életre,férjhez menjen,mint mindenki más. Ott lett vége
mindennek.
Nem sokkal később elégedetten pakolt le a szobájában.
Kinézett az ablakon,hogy jól megszemlélhesse a kertet,majd fürdik zárás
előtt egy órával,annyi idő bőven elég.
Ugyanazt
látta,mint befelé jövet. Virágok,pontosabban az a két fajta virág és minden
egyéb: sövény,út,szökőkút,sok pad. Úgy
döntött ki megy a kis kávézó szerűségbe inni valamit. Bár a fejében megjelent a
borosüveg,de rögtön el is hesegette a gondolatot. NEM! A tea finom,majd azt fog
inni. Végülis britt és ezzel az önüralmat is gyakorolja. Vidáman lépdelt
végig a folyosón,majd kilépett abból a részből,ahol a szobák vannak.
Körbepásztázta az udvart,majd elindult balra,a szép terasz irányába,nem voltak
túl sokan. Mindenki valami szeszes italt fogyasztott. Rose nyelt egyet. NEM!
Talán túl sokszor mondja ezt. Leült az egyik asztalhoz,várta,hogy jöjjön
valamelyik pincérnő. Állát kezével megtámasztotta és nézte a terasz korlátjának
lustán elfekvő árnyékát. De ekkor megjelent egy új árnyék,egy szép árnyék és
megszólalt egy hang:
-Hozhatok
valamit?
És
odafordult és meglátta,azt amit keresett,azt amire vágyott. Minden benne volt.
A pillanat gyönyöre,az élet minden szépsége,mintha egy személyben egyesülne.
Tátott szájjal nézte végig,ahogy odajön és felteszi a kérdést erős,határozott
hangján. Karcsú alakja hosszú árnyékot írt le a macskaköveken. Rose csak annyit
kívánt,hogy sose térjen véget,hogy örökké tartson. Csak legalább hadd nézze.
A
haja hosszú ,sötétbarna hullámokban tekeredik,mint az indák egy trópusi fa
törzsén. Erős vonásai meglágyulnak,ahogy száját kinyitja és beszélni kezd.
Karcsú dereka megnyúlik,rakoncátlan tincsei össze-vissza állnak. Bőre enyhén
kreol,látszik,hogy nem rejti napernyő alá,mint például Rose vagy a többi gazdag
nő. Szemei sötétkéken izzanak,sugárzik belőlük az életerő és minden ami Rose-ban
nincs meg. Olyan,akár Aphrodité vagy egy másik istennő,amikről az operák
szólnak mostanában. Szempillái hosszúak,tökéletesen kiegészítve a gyönyörű
szemét. Hosszú pincér ruhája igen jól állt neki. Az enyhe szellő
ide-oda fújta a kilógó tincseket és néha ruhája fodraiba is belekapott.
-Elnézést
hölgyem hozhatok valamit?- Kérdezi meg újra,félénk arckifejezéssel. Így is
gyönyörű,mindenhogy az. Szebb,mint a nyíló,kék búzavirágok ,amik elárasztják
nyáron a mezőt,szebb,mint Charles összes vagyona,szebb mint a pocsolyákban,az
eső után tükröződő elmosódott képek,szebb mint az összes
agyonparfümözött,parókás nő,akik a bálokban vannak és táncolnak hajnalig.
Szebb,mint az a vadrózsabokor a kertben,szebb a felkelő nap sugarainál,amik
egyesével csillannak meg a Temze hullámain...
Ott
volt körülötte még három pincérnő. Szebbek voltak. Mégis csak ő vonzotta. Talán
valami megmagyarázhatatlan erő hatotta át az egészet. Talán ő is...Nem. Az
kizárt.
Furcsa,de...de
mintha ő is ilyen ámulattal nézné Rose-t. És ez nem meglepődöttség. Pontosabban
az,csak egy másfajta. Egy olyan,amit mindenki szeretne.
-Fehé..Vörös....Rozé...mármint
nem köszönöm...- Mondta. Az arca legalább olyan vörös lehetett,mintha minden
pirosítóját magára rakta volna,mint jópáran az ismertségi köréből.
-Sok
lett a smink.- Kacsintott a pincérnő,majd mosolyogva elviharzott más
asztalokhoz,hogy felvegye a rendelést.
Az
ég még kék volt ,de a Hold,már felkúszott. Halvány jelenlétéből lehetett
látni,hogy hamarosan esteledik. Idejét érezte már annak,hogy fürödjön,mert
egész álló nap csak egyik ámulatból a másikba esett. Közben legalább tízszer
elsírta magát. Végül felállt és bár a világ forgott vele,elindult a medence
irányába. A csempén ütemesen koppant cipője sarka. Gyorsan belépett az
öltözőbe. Először parókáját ügyeskedte le. Kiszedte a drótokat,amik olyan
magasra feltolták,aztán magát a parókát vette le magáról. Hirtelen egy jó érzés
fogta el. Elég kényelmetlen volt,de hozzátartozott a mindennapi
kinézetéhez,mint mindenki másnak. Amíg készülődött sírt,ismét ok nélkül,de ezt
már megszokhatta. Szép lassan sétált be az egyik medencéhez. Száját tátva
nézett körül.
-Igaza
volt Walkerr-nek...- Gondolta mosolyogva,ahogy végignézett a kék csempén és a
hófehérre meszelt korintoszi oszlopokon. Már a hely kinézete is nagyon
feldobta,az meg pláne,hogy bár este volt,mégsem volt koszos a medence. Csak
bámult elaléltan. Imádta. Bár elég sötét volt,nagyon kevés gyertya világított.
Alig látta be az egészet,de nem félt. Óvatosan belement a meleg
gyógyvízbe,elrúgta magát a faltól. Elég mély volt,nem számított rá. Ahogy
úszott beljebb egy alak rajzolódott ki. És ekkor torpant meg,szaporán vette a
levegőt. Ő volt ott. Erős arccsontján megcsillantak a vízcseppek,majd monoton
egyhangúsággal hullotak vissza a gyógyvízbe. Ismét olyan volt mint egy álom. Rose
legvadabb álma,legszebb verse és legmerészebb gondolata. Együtt. Csak
néztek egymásra. Nem szólnak egy szót sem. Nyel. Ismét. Nyeli el a könnyeit,de
nem tudja. Lassan folynak arcán, gördülnek le állán majd útjuk végén
beleesnek a medence vizébe.
-Nem
boldogítja a pénz?- Szólal meg a pincérnő. Semmi gúny nem volt a
hangjában,mintha csak az időjárásról kérdezné.
-Rohadtul...nem...-
Sír. De könnyei már kezdik elhagyni őt és átpártolni valaki máshoz. Valójában
nem lepődött meg. A szép ruhái,meg amúgy is...ide a gazdagok járnak.
A
kreolbőrű lány felemeli a kezét,majd odanyújtja.
-Violet
White.
Ekkor
Rose is ugyanezt teszi.
-Rose
Wild...mármint Rose Robinson...mindig elfelejtem,hogy férjnél vagyok...
-Én
nem leszek soha-Mosolyodik el Violet.
-Egyszer
muszály lesz magának is...
-Majd
feleségül megyek valakihez...de nem lehet,mert...két nő nem
házasodhat...-suttogta
Ekkor
mindketten közelebb jöttek egymáshoz,Rose az ajkába harapott,majd szép
lassan,élve a pillanat gyönyörének megcsókolta.Violet a hosszú,vékony nyaka
köré fonta karjait,homlokát Rose homlokához döntötte,majd viszonozta a
lány tettét. Észre sem vették,hogy még a maradék gyerták fénye is kialudt,csak
ők voltak ketten és a végeláthatatlan víz,amit a telihold fénye világított
meg. Lassan csókolózni kezdtek. Csak egy nagy csattanást hallotak.
Bezárták a kaput. Itt ragadtak egész estére,de most ez volt az utolsó ami
érdekelte őket. Rose halkan nyögött,miközben a kreolbőrű szépség lehúzta a
fürdéshez használt ruhájának pántját...
-Ezt...ne...-zihálta
-Ettől
nem leszel terhes...nem buksz le....-Mondta egy halk kacaj kíséretében. Csak
teltek a percek,talán az órák is és testük egybeolvadt,keveredett a kreol és a
hófehér a holdfényes éjszakában. Csak halk sikolyok és jóleső csókok zavarták
meg az éj tökéletes csendjét. Minden tökéletes volt. Minden szép és semmi de
semmi, vagy inkább senki nem mondott nemet. Egyszer szabad volt. Egyszer.
Hajnal
volt. Violet felébredt a csempén. Szinte hozzáragadt a puha bőre. Hajszálai is
homlokára tapadtak. Pislogott párat,majd ránézett Rose-ra. Ő is feküdt a
csempén. Sovány testét megvilágította a Hold vakító fénye. A pincérnő előtt ekkor
lepergett a tegnap este. Elvörösödött,majd odahajolt Rose-hoz és megcsókolta.
Rose álmosan pislákolt. Az anorexia nagyon legyengítette,ezért alig tudott
lábraállni. Kisöpörte arcából szőke,szögegyenes,de a víztől most szabálytalanul
hullámzó haját és Violet mozdulatait figyelte. Előtte is lepergett a tegnapi
nap minden pillanata és mosolyra húzta száját és ismét előtörtek könnyei.
Lassan csorogtak le arcán,de ezek az öröm könnyei voltak. Olyan boldog
volt,mint még soha az eddig megélt rövid életében. Újra visszaidézte a boldog
emlékeit,amik most megtestesültek bennük. Rózsában és violában.
Már
kezdett felkelni a nap,amikor kimentek a személyzeti ajtón,amihez volt kulcsa
Violet-nek. Mivel Rose kulcsa az öltözőben maradt egy pótkulccsal mentek
fel,lassan,lábujjhegyen. Legfőképpen a fürdőruhájuk miatt. A kulcs fordult a
zárban.Gyorsan léptek be az apró szobába,ahol Rose holmijai voltak. Szétdobálva
minden,csak az ágy volt rendezett. Az sem sokáig. Violet egy határozott
ugrással rávetette magát,Rose-nak sem kellett több. A következő pillanatban már
mindketten ott feküdtek. Csak nézték egymást. Mosolyogva.
-Gyere
velem!- Szólt halkan a pincérnő.
-Hova?
-Franciaországba.
Ott vannak rokonaim,van étterem,tehát dolgozhatok.
-Nem
lehet én...én férjezett nő vagyok.
-Tudod
mennyire érdekel?!-Ekkor elhalgattak egy ideig.
-De
az én kezem meg van kötve!-Mondta Rose. Kezdtek felgyűlni az indulatai,és nem
tudja szabályozni őket. Ekkor csönd lett.
-Nekem
nincs más rajtad kívül- Suttogta Violet.
- Én
megjövendöltelek az egyik versemben...azt írtam,hogy " üde lesz,mint egy
csokor viola"...-Súgta ő is.
-Itt
is csak rózsa van és viola...- Súgták egyszerre és akkor ugyanabban a
pillanatban tört ki belőlük a zokogás.
-Szeretlek...-
Mondta ki ezt a szót elsőnek Rose.
-Én
is...gyere velem! Én még ember iránt nem éreztem ilyet.
-Nem
lehet! -Ezután hosszú beszélgetés következett. És nem vettek észre semmit. Hogy
Violetet lent várták és azt hitték otthon maradt. Rose-t meg senki sem
kereste. Csak beszéltek. Nem éreztek se éhséget,se szomjúságot. Dőlt a szó
mindkettőjükből,mint ahogy kiönt a Temze hóolvadáskor. Elmondtak mindent.
Mindenki kiöntötte a lelkét. Most érezték mindketten igazán,hogy megtalálták a
megváltást az életükben. Azt az embert,akit mindenki keres,de csak keveseknek
sikerül megtalálni azt,aki tényleg...aki tényleg igaz.Aki ott van minden
elhagyott percben,félbehagyott gondolatban,de igazából mindenhol. Betölti az
üres tereket,egy kiürült teremben..elég egy gondolat és minden színekben fog
pompázni és az érzés olyan boldoggá tesz,hogy már azt kívánod,hogy ne
többet,mert ebbe is beleőrülsz.Olyan jó és olyan páratlan. Nem tudja pótolni
senki,vagy majd talán...évek múlva,de most mindketten egyet éreztek. Szívük
együtt dobbant és a vér is ugyanúgy pumpált ereikben. És csak egy nap telt el
azóta. Egy nap leforgása alatt nőtt ki a rózsaág a rózsából.Egy napos románc,egy egy nap alatt szétválaszthatatlan kapocs.De a rózsát is le
lehet vágni,el lehet választani az ágától.
Éjfél
fele járt az idő. Lent álltak a kertben. Mentek időre Violet odarendelt
kocsijához,de nem volt ott. Úgy döntöttek az udvaron várják meg. Mert. Rose
belement. Úgy döntött megy. Megy az örök boldogságra. Violet-tel. a nővel,akit
szeret és nem távolból nézi. Nem álmodik,majd csalódottan ocsúdik fel. Ez
valóság volt. A gyönyörű,élénk színekkel festett valóság,egy festmény... A boldogság mindenét betöltötte. Páratlan volt az egész.
A
kocsi nem jött,de meg is feledkeztek róla. Elkezdtek vadul csókolózni. Az
ajkaik végig egymásban voltak. A nyelvük vad táncot járt.
Violet
hátul állt. A kritikus helyen...s repült felé...
Puskacső.
Töltény. Tarkólövés. Az egész egy másodperc alatt. Mint a végitélet.
Violet
erőtlenül esik a földre. Rose lélegzete megáll,szeméből előjönnek a könnyek.
Düh és a félelem vagy a sokk...Szemben áll vele és csak ordítani tud. teli
torokból.
-Dögölj
meeg!- Üvölti. Annak a férfinek aki előtte áll. Jól ismeri. Szeméből patakokban
folyik a könny. Zokog és fejét csak egyre nagyobb düh önti el. Nem tud
beszélni. Odamegy halott kedveséhez és a földre rogyik. Fejét az ölébe teszi és
ömlenek rá a könnyei. Nem hiszi el. Ez vele történik...
-Miért?-Kérdezi
sírva és csak néz. Nézi a lányt majd a gyilkosát...Ordít,zokog,mint egy örjöngő kopó,mikor a zsákmányát hajtja.
-Nem
gondoltam volna,hogy igaza lesz Charles-nak...-Mondta ki. Jól ismert őt Rose.
Charles egyik pedálgépe. Eric. Rohadék. Miért ő? Egyáltalán miért és miért ment el? Érezte,hogy lassan beszippantja kérdéseinek örvénye.
-Azt
mondta figyeljem magát,mert el fog szökni vagy megcsalja a férjét...
-Ne
lázadjon Rose...-Ekkor már alig van a nő eszméleténél. Könnyei átjárják
mindenét. Hisztérikus zokogása betölti a teret.
-Ne
lázadjon,nincs értelme...Rose...Violet…
-Igazi
vadvirágok...rózsa és viola...lázadás...-Mormolgatja a szavakat nem is
foglalkozva az üvöltő Rose-sal. Csak sír. nem tudja szidni. Nincs ereje. Csak a
felgyűlt fájdalom távozik a könnycsatornáin,mint ahogy lehullanak a rózsák,vagy
a violák szirmai. A halál rátette szemkötőjét Violet-re. Még fel sem fogott semmit. Még lélegzik. Talán egy Isteni csoda.
-A
vadvirágok.... lázadása.- Szól a gyilkos és messzire fut. Rose nem néz utánna,csak leejtett fegyverét felveszi. Nézi az arany markolatát. Magafelé fordítja és vár.
