2016. március 5., szombat

Vadvirágok lázadása


 


Előszó
Sziasztok!
Tudom,hogy már nagyon régen volt bármi is itt a My Paradise-on,de most kárpótlásul egy novellát hoztam nektek,ami a rokokó korszakban játszódik.
Jó olvasást! A véleményeiteket írjátok meg kommentben.Hideg-meleg jöhet!
XOXO Moonlight Princess
1780.április.26
 
 
Kilépett a nagy,díszes a "család" jó,sőt nagyon jó anyagi helyzetéről tanúskodó házból. A díszes nagykaput izomból vágja be. Régen az álma volt egy ilyenen ki-be járkálni,most meg könnyek tengere ered meg a szeméből csupán a gondolatától. Nem időz sokat,elgyengülten átvág a hatalmas udvaron a gyönyörű,szintén díszes kovácsoltvas kertkapuhoz. Kilép a telekről. Nem gondol semmire,csak arra,hogy majd lesz valami vele abban a fürdőben,amit az orvos felírt neki. Vajon érni fog a nagy semminél többet és vajon a hazatérése után Charles mit fog mondani? Vagy tenni? Az erőszakot preferálja minden esetben. Kivéve ha önmagáról van szó. Rose természetesen annakidején reménykedett,hogy nem hozzá fogják feleségül adni,hanem ahhoz a másik férfihez,az is gazdag,bár nem szereti,de akkoris jobb,mint Charles. Tulajdonképpen senkit sem szeretett a férfiak közül. A bálokon,az utcákon,de valójában mindenhol...a szép nőket nézte. Fehér parókáikat,válluk ívét,fűzővel elvékonyított derekukat. Gondolataiban ott volt mindegyikkel a baldachinos ágyban. Érezte puha,kifehérített bőrük simítását. A szépségük elragadta,a szemeik tüze elhúzta őt egy kacskaringós labirintuson át abba a világba,ami csak az övé,ahol nincs Charles,ahol nincs senki,csak ők,csak ők ketten és senki más. A számára egyetlen és tökéletes ember. Valaki...a távoli messzeségből,aki végig simítana sebein és suttogná neki az összes szépséget,amit valaha hallani akart. Aki elfelejtetné a múltat s üde lenne,mint egy csokor viola,amit frissen szedtek.A nőket szerette és fölösleges lett volna okokat keresni ennek az esetleges ellenkezőjéről. Nem voltak okok. Szilárdan ott élt benne a gondolat. Ezzel feküdt,ezzel kelt. Egy férfivel kell együtt élnie,ráadásul egy olyannal,akit gyűlöl és aki veri.
Rose amint beszállt a gyönyörű hintójukba,fejét az ablaknak támasztotta. Kisöpörte a fehér parókájáról a szemébe lógó egyik tincset,hogy utat engedjen könnyeinek. Mostanában minden ok nélkül képes volt elkezdeni itatni az egereket. Lehunyta szemét és visszagondolt az orvosával folytatott egy héttel ezelőtti párbeszédre.
-Mrs. Black...őszinte leszek magához!- Mondta a középkorú orvos. Kezdett egyre zavartabb lenni.
-Hát… jó...mi bajom van?- Tudakolta Rose őszinte érdeklődéssel és egy kevés félelemmel,ha ez az orvos zavart lesz ott valami nagy baj van. Mindenre felkészülve ajkait összeszorítva hallgatta az orvos mondandóját. Dr.Walker-re kifejezetten jellemző volt a konyhanyelv előnyben részesítése,elkerülte a latint és mindig úgy beszélt,hogy mindenki értse,műveltségi szintjétől függetlenül. A környék legjobb orvosa volt 32 éve ellenére.
-Hölgyem, maga rengeteget fogyott. Ha ez így megy tovább nagyon le fog gyengülni és fogékonyabb lesz a betegségekre...akár egy kisebb dolog is halálos kimenetelű lehet...ráadásul ez kezd anorexiába hajlani...khm...rendesen étkezik mindig?
-Nemigazán van étvágyam...nehezemre esik...minden- Mondta ki a lány a varázsszót.
-Esetleg depresszióval küzd?-Kérdezte Dr.Walkerr.
-Mondhatni...
-Tudom,hogy semmi közöm a magánéletéhez,de rengeteg kék,zöld foltot látni magán.

-Eléggé szoktak fájni- A beszélgetésükben csend követte a csendet. Mindketten ugyanarra gondoltak. Tulajdonképpen Rose tudta,Walkerr meg sejtette,de nem mondhatta ki. Nem mondhatta ki az igazságot,amit jól sejtett,tehát tudott. Jó orra van ennek az embernek ilyen téren és Charles-ot is jól ismeri,tudja milyen. Sajnálta is Rose-t,amikor megtudta,hogy ő lesz a felesége.
-Két dolgot javaslok magának...-leült a székébe,kezét összekulcsolta,majd folytatta-pihenjen...legalább egy hétig,majd keressen fel egy pszichológust,akinek kiöntheti minden bánatát...A pihenés terén egy fürdőt ajánlok. Engedje meg,hogy javasoljak egyet. -Elkezdett egy papíra írni hosszú lúdtollával. Hosszas körmölés után felnézett a fiatal nőre.
-Beutaltam az ország-véleményem szerint-legjobb fürdőjébe.
-Köszönöm szépen!-Mosolyodott el Rose.
-Tetszeni fog önnek!-Kiáltott fel vidáman az orvos,mintha teljesen elfelejtette volna,hogy egy anorexia közeli állapotban lévő,depressziós emberrel beszél.
-És még egy kérdés...hogy áll az itallal?-Tudakolta szemöldökét ráncolva.
-Nem jól…-Mondta Rose,miközben a szoknyája esését tanulmányozva. Tudta,hogy az utóbbi időben jó párszor berúgott,Charles legnagyobb „örömére”.A fiatal feleség legnagyobb gyengéje ez volt;az ital. Férje a szemére is hányta:
-Gratulálok te hülye kurva! Igyál csak,idd el az agyad,másra úgysem vagy jó!

A mondat ott volt a fejében. Újra és újra lejátszódott benne,miközben az elsuhanó tájat nézte. Hirtelenjében rettegés fogta el,hogy vajon elrejtette -e a verseit,amiket szomorú sorsáról írt. Ha Charles megtalálja talán rájön,hogy mit is tesz azzal az emberrel akivel örök hűséget fogadott egy évvel ezelőtt. Vicc. Sosem fog. A gondolataitól felajzva egyre ingerültebb lett. Térde remegni kezdett és azon kapta magát,hogy az ülést karmolja szét. Mostanában nem igazán tudja szabályozni a kirohanásait. Az orvos szerint ezek normálisak ilyen lelkiállapot mellet,de attól még voltak és az emberek félő pillantásait vívta ki ezzel. Gyűlölte magát. Olyanná vált amivé soha nem akart és nem tehet ellene semmi. Csak sodródik az árral,mint ahogy a Temze sodorja a gesztenyefa elsárgult leveleit egy októberi délutánon. Fogait összeszorítja,tenyere izzad...
-Nyugalom...a pokolra fog jutni...-suttogja magának.
-Ne aggódj...egyszer megkapja...megdöglik...-Táplálja tovább gonosznak tűnő gondolatait. Gyűlöli Charles-ot,konkrétan a létezéséért,gyűlöli a szüleit,mert hozzáadták és keres valakit,alakit ebben a bűnös nagyvilágban,akit nem gyűlöl majd,sőt szeret. Mindennél jobban.

Az út hátralévő részében csak nézett ki a fejéből néhány könnycsepp kíséretében. Még szerencse,hogy a sok pirosító a divat, így nem látszik meg,hogy a három órás utat végigsírta. De mostmár mosolygott. Kilépve a díszes járműből megcsapta orrát a tavaszi virágillatt és csak száját tátva,poggyászával lépdelt előre,mosolyogva. Ez is ritka volt. Valójában csak összegezte az eseményeket,előtérbe helyezve a legjobbat. Charles mentes egy hét. Egy boldog hét. Ráadásul egy fűrdő. Sok szép nő fogja körülvenni,akikkel majd álmodhat aztán csalódottan felocsúdhat.
A fürdő előtt gyönyörű franciakert volt. Szökőkút,sövény,virágok. Minden a tavaszról tanúskodott. A levegő megtelt a kétfajta virág illatával. Érdekes módon csak rózsát és violát ültettek. A háttérben pedig egy vadrózsabokor volt megfigyelhető. A lány elmosolyodott,ugyanis leánykori neve Rose Wild[1],gyakran kapott megjegyzéseket a nevére és szerinte is szülei jópár felesen túl voltak,amikor a nevét adták,de szerette. A valódi jelleméről tanúskodott,arról a régi,boldog Rose-ról,aki mindig felmászott a fűzfára a patakparton és jópárszor bele is esett a hideg vízbe,de csak nevetett...nevetett mindenen. Az esőben sosem tartott feje fölé esernyőt,beleugrott az összes pocsolyába,összegyűjtötte a gilisztákat és a békákat és napokig őrizte a házban. A nyári délutánokon  egy pokróccal a kezében kisétált az udvarra és bejelentette,hogy kint tölti az éjszakát. Vagy az őszi délelőttök,amikor minden,mérnöki pontossággal összesepert levélkupacba beleugrott vagy amikor az imádott fehér macskájával felmásztak a háztetőre. Az is hol van már...És mindezt 17 éves koráig. Ekkor mondták neki,hogy itt az ideje annak,hogy megkomolyodjon egy életre,férjhez menjen,mint mindenki más. Ott lett vége mindennek.

Nem sokkal később elégedetten pakolt le a szobájában. Kinézett az ablakon,hogy jól megszemlélhesse a kertet,majd fürdik zárás előtt egy órával,annyi idő bőven elég.
Ugyanazt látta,mint befelé jövet. Virágok,pontosabban az a két fajta virág és minden egyéb: sövény,út,szökőkút,sok pad. Úgy döntött ki megy a kis kávézó szerűségbe inni valamit. Bár a fejében megjelent a borosüveg,de rögtön el is hesegette a gondolatot. NEM! A tea finom,majd azt fog inni. Végülis britt és ezzel az önüralmat is gyakorolja. Vidáman lépdelt végig a folyosón,majd kilépett abból a részből,ahol a szobák vannak. Körbepásztázta az udvart,majd elindult balra,a szép terasz irányába,nem voltak túl sokan. Mindenki valami szeszes italt fogyasztott. Rose nyelt egyet. NEM! Talán túl sokszor mondja ezt. Leült az egyik asztalhoz,várta,hogy jöjjön valamelyik pincérnő. Állát kezével megtámasztotta és nézte a terasz korlátjának lustán elfekvő árnyékát. De ekkor megjelent egy új árnyék,egy szép árnyék és megszólalt egy hang:
-Hozhatok valamit?
És odafordult és meglátta,azt amit keresett,azt amire vágyott. Minden benne volt. A pillanat gyönyöre,az élet minden szépsége,mintha egy személyben egyesülne. Tátott szájjal nézte végig,ahogy odajön és felteszi a kérdést erős,határozott hangján. Karcsú alakja hosszú árnyékot írt le a macskaköveken. Rose csak annyit kívánt,hogy sose térjen véget,hogy örökké tartson. Csak legalább hadd nézze.
A haja hosszú ,sötétbarna hullámokban tekeredik,mint az indák egy trópusi fa törzsén. Erős vonásai meglágyulnak,ahogy száját kinyitja és beszélni kezd. Karcsú dereka megnyúlik,rakoncátlan tincsei össze-vissza állnak. Bőre enyhén kreol,látszik,hogy nem rejti napernyő alá,mint például Rose vagy a többi gazdag nő. Szemei sötétkéken izzanak,sugárzik belőlük az életerő és minden ami Rose-ban nincs meg. Olyan,akár Aphrodité vagy egy másik istennő,amikről az operák szólnak mostanában. Szempillái hosszúak,tökéletesen kiegészítve a gyönyörű szemét. Hosszú pincér ruhája igen jól állt neki. Az enyhe szellő ide-oda fújta a kilógó tincseket és néha ruhája fodraiba is belekapott.
-Elnézést hölgyem hozhatok valamit?- Kérdezi meg újra,félénk arckifejezéssel. Így is gyönyörű,mindenhogy az. Szebb,mint a nyíló,kék búzavirágok ,amik elárasztják nyáron a mezőt,szebb,mint Charles összes vagyona,szebb mint a pocsolyákban,az eső után tükröződő elmosódott képek,szebb mint az összes agyonparfümözött,parókás nő,akik a bálokban vannak és táncolnak hajnalig. Szebb,mint az a vadrózsabokor a kertben,szebb a felkelő nap sugarainál,amik egyesével csillannak meg a Temze hullámain...
Ott volt körülötte még három pincérnő. Szebbek voltak. Mégis csak ő vonzotta. Talán valami megmagyarázhatatlan erő hatotta át az egészet. Talán ő is...Nem. Az kizárt.
Furcsa,de...de mintha ő is ilyen ámulattal nézné Rose-t. És ez nem meglepődöttség. Pontosabban az,csak egy másfajta. Egy olyan,amit mindenki szeretne.
-Fehé..Vörös....Rozé...mármint nem köszönöm...- Mondta. Az arca legalább olyan vörös lehetett,mintha minden pirosítóját magára rakta volna,mint jópáran az ismertségi köréből.
-Sok lett a smink.- Kacsintott a pincérnő,majd mosolyogva elviharzott más asztalokhoz,hogy felvegye a rendelést.

 Az ég még kék volt ,de a Hold,már felkúszott. Halvány jelenlétéből lehetett látni,hogy hamarosan esteledik. Idejét érezte már annak,hogy fürödjön,mert egész álló nap csak egyik ámulatból a másikba esett. Közben legalább tízszer elsírta magát. Végül felállt és bár a világ forgott vele,elindult a medence irányába. A csempén ütemesen koppant cipője sarka. Gyorsan belépett az öltözőbe. Először parókáját ügyeskedte le. Kiszedte a drótokat,amik olyan magasra feltolták,aztán magát a parókát vette le magáról. Hirtelen egy jó érzés fogta el. Elég kényelmetlen volt,de hozzátartozott a mindennapi kinézetéhez,mint mindenki másnak. Amíg készülődött sírt,ismét ok nélkül,de ezt már megszokhatta. Szép lassan sétált be az egyik medencéhez. Száját tátva nézett körül.
-Igaza volt Walkerr-nek...- Gondolta mosolyogva,ahogy végignézett a kék csempén és a hófehérre meszelt korintoszi oszlopokon. Már a hely kinézete is nagyon feldobta,az meg pláne,hogy bár este volt,mégsem volt koszos a medence. Csak bámult elaléltan. Imádta. Bár elég sötét volt,nagyon kevés gyertya világított. Alig látta be az egészet,de nem félt. Óvatosan belement a meleg gyógyvízbe,elrúgta magát a faltól. Elég mély volt,nem számított rá. Ahogy úszott beljebb egy alak rajzolódott ki. És ekkor torpant meg,szaporán vette a levegőt. Ő volt ott. Erős arccsontján megcsillantak a vízcseppek,majd monoton egyhangúsággal hullotak vissza a gyógyvízbe. Ismét olyan volt mint egy álom. Rose legvadabb álma,legszebb verse és legmerészebb gondolata. Együtt. Csak néztek egymásra. Nem szólnak egy szót sem. Nyel. Ismét. Nyeli el a könnyeit,de nem tudja. Lassan folynak arcán, gördülnek le állán majd útjuk végén beleesnek a medence vizébe.
-Nem boldogítja a pénz?- Szólal meg a pincérnő. Semmi gúny nem volt a hangjában,mintha csak az időjárásról kérdezné.
-Rohadtul...nem...- Sír. De könnyei már kezdik elhagyni őt és átpártolni valaki máshoz. Valójában nem lepődött meg. A szép ruhái,meg amúgy is...ide a gazdagok járnak.
A kreolbőrű lány felemeli a kezét,majd odanyújtja.
-Violet White.
Ekkor Rose is ugyanezt teszi.
-Rose Wild...mármint Rose Robinson...mindig elfelejtem,hogy férjnél vagyok...
-Én nem leszek soha-Mosolyodik el Violet.
-Egyszer muszály lesz magának is...
-Majd feleségül megyek valakihez...de nem lehet,mert...két nő nem házasodhat...-suttogta
Ekkor mindketten közelebb jöttek egymáshoz,Rose az ajkába harapott,majd szép lassan,élve a pillanat gyönyörének megcsókolta.Violet a hosszú,vékony nyaka köré fonta  karjait,homlokát Rose homlokához döntötte,majd viszonozta a lány tettét. Észre sem vették,hogy még a maradék gyerták fénye is kialudt,csak ők voltak ketten és a végeláthatatlan víz,amit a telihold fénye világított meg. Lassan csókolózni kezdtek. Csak egy nagy csattanást hallotak. Bezárták a kaput. Itt ragadtak egész estére,de most ez volt az utolsó ami érdekelte őket. Rose halkan nyögött,miközben a kreolbőrű szépség lehúzta a fürdéshez használt ruhájának pántját...
-Ezt...ne...-zihálta
-Ettől nem leszel terhes...nem buksz le....-Mondta egy halk kacaj kíséretében. Csak teltek a percek,talán az órák is és testük egybeolvadt,keveredett a kreol és a hófehér a holdfényes éjszakában. Csak halk sikolyok és jóleső csókok zavarták meg az éj tökéletes csendjét. Minden tökéletes volt. Minden szép és semmi de semmi, vagy inkább senki nem mondott nemet. Egyszer szabad volt. Egyszer.

Hajnal volt. Violet felébredt a csempén. Szinte hozzáragadt a puha bőre. Hajszálai is homlokára tapadtak. Pislogott párat,majd ránézett Rose-ra. Ő is feküdt a csempén. Sovány testét megvilágította a Hold vakító fénye. A pincérnő előtt ekkor lepergett a tegnap este. Elvörösödött,majd odahajolt Rose-hoz és megcsókolta. Rose álmosan pislákolt. Az anorexia nagyon legyengítette,ezért alig tudott lábraállni. Kisöpörte arcából szőke,szögegyenes,de a víztől most szabálytalanul hullámzó haját és Violet mozdulatait figyelte. Előtte is lepergett a tegnapi nap minden pillanata és mosolyra húzta száját és ismét előtörtek könnyei. Lassan csorogtak le arcán,de ezek az öröm könnyei voltak. Olyan boldog volt,mint még soha az eddig megélt rövid életében. Újra visszaidézte a boldog emlékeit,amik most megtestesültek bennük. Rózsában és violában.

Már kezdett felkelni a nap,amikor kimentek a személyzeti ajtón,amihez volt kulcsa Violet-nek. Mivel Rose kulcsa az öltözőben maradt egy pótkulccsal mentek fel,lassan,lábujjhegyen. Legfőképpen a fürdőruhájuk miatt. A kulcs fordult a zárban.Gyorsan léptek be az apró szobába,ahol Rose holmijai voltak. Szétdobálva minden,csak az ágy volt rendezett. Az sem sokáig. Violet egy határozott ugrással rávetette magát,Rose-nak sem kellett több. A következő pillanatban már mindketten ott feküdtek. Csak nézték egymást. Mosolyogva.
-Gyere velem!- Szólt halkan a pincérnő.
-Hova?
-Franciaországba. Ott vannak rokonaim,van étterem,tehát dolgozhatok.
-Nem lehet én...én férjezett nő vagyok.
-Tudod mennyire érdekel?!-Ekkor elhalgattak egy ideig.
-De az én kezem meg van kötve!-Mondta Rose. Kezdtek felgyűlni az indulatai,és nem tudja szabályozni őket. Ekkor csönd lett.
-Nekem nincs más rajtad kívül- Suttogta Violet.
- Én megjövendöltelek az egyik versemben...azt írtam,hogy " üde lesz,mint egy csokor viola"...-Súgta ő is.
-Itt is csak rózsa van és viola...- Súgták egyszerre és akkor ugyanabban a pillanatban tört ki belőlük a zokogás.
-Szeretlek...- Mondta ki ezt a szót elsőnek Rose.
-Én is...gyere velem! Én még ember iránt nem éreztem ilyet.
-Nem lehet! -Ezután hosszú beszélgetés következett. És nem vettek észre semmit. Hogy Violetet lent várták és azt hitték  otthon maradt. Rose-t meg senki sem kereste. Csak beszéltek. Nem éreztek se éhséget,se szomjúságot. Dőlt a szó mindkettőjükből,mint ahogy kiönt a Temze hóolvadáskor. Elmondtak mindent. Mindenki kiöntötte a lelkét. Most érezték mindketten igazán,hogy megtalálták a megváltást az életükben. Azt az embert,akit mindenki keres,de csak keveseknek sikerül megtalálni azt,aki tényleg...aki tényleg igaz.Aki ott van minden elhagyott percben,félbehagyott gondolatban,de igazából mindenhol. Betölti az üres tereket,egy kiürült teremben..elég egy gondolat és minden színekben fog pompázni és az érzés olyan boldoggá tesz,hogy már azt kívánod,hogy ne többet,mert ebbe is beleőrülsz.Olyan jó és olyan páratlan. Nem tudja pótolni senki,vagy majd talán...évek múlva,de most mindketten egyet éreztek. Szívük együtt dobbant és a vér is ugyanúgy pumpált ereikben. És csak egy nap telt el azóta. Egy nap leforgása alatt nőtt ki a rózsaág a rózsából.Egy napos románc,egy egy nap alatt szétválaszthatatlan kapocs.De a rózsát is le lehet vágni,el lehet választani az ágától.

Éjfél fele járt az idő. Lent álltak a kertben. Mentek időre Violet odarendelt kocsijához,de nem volt ott. Úgy döntöttek az udvaron várják meg. Mert. Rose belement. Úgy döntött megy. Megy az örök boldogságra. Violet-tel. a nővel,akit szeret és nem távolból nézi. Nem álmodik,majd csalódottan ocsúdik fel. Ez valóság volt. A gyönyörű,élénk színekkel festett valóság,egy festmény... A boldogság mindenét betöltötte. Páratlan volt az egész.
A kocsi nem jött,de meg is feledkeztek róla. Elkezdtek vadul csókolózni. Az ajkaik végig egymásban voltak. A nyelvük vad táncot járt.
Violet hátul állt. A kritikus helyen...s repült felé...
Puskacső. Töltény. Tarkólövés. Az egész egy másodperc alatt. Mint a végitélet.
Violet erőtlenül esik a földre. Rose lélegzete megáll,szeméből előjönnek a könnyek. Düh és a félelem vagy a sokk...Szemben áll vele és csak ordítani tud. teli torokból.
-Dögölj meeg!- Üvölti. Annak a férfinek aki előtte áll. Jól ismeri. Szeméből patakokban folyik a könny. Zokog és fejét csak egyre nagyobb düh önti el. Nem tud beszélni. Odamegy halott kedveséhez és a földre rogyik. Fejét az ölébe teszi és ömlenek rá a könnyei. Nem hiszi el. Ez vele történik...

-Miért?-Kérdezi sírva és csak néz. Nézi a lányt majd a gyilkosát...Ordít,zokog,mint egy örjöngő kopó,mikor a zsákmányát hajtja.
-Nem gondoltam volna,hogy igaza lesz Charles-nak...-Mondta ki. Jól ismert őt Rose. Charles egyik pedálgépe. Eric. Rohadék. Miért ő? Egyáltalán miért és miért ment el? Érezte,hogy lassan beszippantja kérdéseinek örvénye.
-Azt mondta figyeljem magát,mert el fog szökni vagy megcsalja a férjét...
-Ne lázadjon Rose...-Ekkor már alig van a nő eszméleténél. Könnyei átjárják mindenét. Hisztérikus zokogása betölti a teret.
-Ne lázadjon,nincs értelme...Rose...Violet…
-Igazi vadvirágok...rózsa és viola...lázadás...-Mormolgatja a szavakat nem is foglalkozva az üvöltő Rose-sal. Csak sír. nem tudja szidni. Nincs ereje. Csak a felgyűlt fájdalom távozik a könnycsatornáin,mint ahogy lehullanak a rózsák,vagy a violák szirmai. A halál rátette szemkötőjét Violet-re. Még fel sem fogott semmit. Még lélegzik. Talán egy Isteni csoda.
-A vadvirágok.... lázadása.- Szól a gyilkos és messzire fut. Rose nem néz utánna,csak leejtett fegyverét felveszi. Nézi az arany markolatát. Magafelé fordítja és vár.
 

 

 




[1] magyarul: Vad Rózsa